Tanulmányok az örökségmenedzsmentről 2. – Kulturális örökségek kezelése

Cím:
Tanulmányok az örökségmenedzsmentről 2. – Kulturális örökségek kezelése
Kiadó:
Információs Társadalomért Alapítvány
Kiadás éve:
2011. október
Oldalszám:
290

A Kulturális örökségek kezelése Alma Mater kötet vizsgálatának tárgya – az előző „Világörökségek és kezelése” című kötet módszeréhez hasonlóan –, hogyan lehet és kell megőrizni a kulturális sokszínűséget reprezentáló értékeket.

A most megjelenő kötet az örökségi objektumok közül a tárgyi és szellemi kulturális örökségek, a nyelv, népszokások, zene, tánc jelen állapotának, kezelésének rögzítését tűzte ki célul annak érdekében, hogy a fenntartók minél szakszerűbben gondozhassák, az emberek megismerjék, megbecsüljék az őket körülvevő értékes világot, és át tudják adni azt az utókornak.

A könyvben megismerkedhetünk egy egységes, irányító menedzsment szemlélettel, a kultúra fennmaradását szolgáló intézményi rendszerekkel és működési előírásaikkal, továbbá a bepillantást nyerhetünk egy-egy műfaj gyakorlati életébe: a papirrestaurálástól a meseelemzésig, a hangszerkészítéstől busójárásig, a kabarétól a nádasdi stifolderig, és a tájházaktól a nitrátfilmig.
Cím:

Előszó

Írta:

Bassa Lia, Ferenc Kiss

Oldalszám:

1 – 2
Cím:

Bevezető

Írta:

Francesco Bandarin

Oldalszám:

3
Cím:

Management Plans and Management Planning

Írta:

Giora Solar

Oldalszám:

5 – 12

A kezelési tervek eredetileg a természetvédelem és az ökológia termékei, ahol az átfogó gondolkodásmód régóta vezérelv. A kulturális örökségvédelem és tervezés tapasztalatai jóval mögötte kullognak. Mit kell tenni tehát? Meghatározni a kulturális értékeket, határait, az egyéb kapcsolódó értékeket – természeti, turisztikai, gazdasági, jelképes, társadalmi, jelentőség a tulajdonos számára, stb., mindezt szakértők és az érintettek közreműködésével szervezett megbeszéléseken. Meghatározandók a tárgyi örökségek, amelyek kulturális értéket hordoznak, dokumentálni kell őket, és elemezni a megóvás állapotát, továbbá a szellemi örökségeket és a „hely szellemét” attribútumaival együtt. Meg kell állapítani a létező és fenyegető veszélyeket: elhanyagoltság, nem megfelelő megóvás, a tervezés hiánya, helytelen vagy túlzott fejlesztés, turisztikai nyomás, környezetszennyeződés, bármilyen más szennyeződés, háború, természeti katasztrófa, kezelés hiánya. Ezután tanulmányozzuk a meglévő védelmi mechanizmusokat. (törvény, végrehajtási rendszerek, fizikai védelem). Tanulmányozzuk a meglévő kezelési struktúrát. (dokumentáció és adminisztráció) Készítsünk akciótervet projektjavaslatokkal. Figyelembe kell venni más szempontokat is, mint például a közösségi tudatosság fejlesztése, oktatás, nyilvánosság és média megjelenés, adományozó találkozók, forráskeresési technikák. A kezelési terv kialakítása szempontjából rendkívül fontos megtalálni azt az elképzelést, amelyet az emberek várnak az örökségtől, és amelyet valójában látnak benne. Részvételük valamilyen módon támogatja, elősegíti a terv megvalósulását és sikerét. Így összefoglalva a kezelési terv tekinthető egy szerszámosládának, mely tele van szerszámokkal. További szerszámokat lehet még beletenni, és meg is lehet javítani őket.
Cím:

The role of monitoring and requirements for success

Írta:

Christopher Young

Oldalszám:

13 – 22

A monitoring rendszer középpontjában a helyszín állapotának és a kezelési rendszer hatékonyságának értékelése áll. Lényeges szempont a monitoring eredményeinek felhasználhatósága a kezelési rendszer módosítására, a helyszínmegóvás és fenntarthatóság biztosítására oly módon, hogy az értékek fennmaradjanak és bővülhessenek. Szükséges lenne a monitoring folyamatos és szabályos időközönkénti, rendszeres elvégzése, mivel trendadatokat tud nyújtani a helyszín állapotáról és a kezelés hatékonyságáról, melynek révén pontos képet kaphatunk a háttérfolyamatokról és az esetleges fenyegetettségekről. Az Időszaki Jelentés természetesen foglalkozik mind a Tagállamokkal szemben a Világörökség Konvenció által támasztott általános követelmények teljesítésével, mind az egyes területek megóvási állapotával.
Cím:

Cultural Heritage and Economic Theory

Írta:

Georges Zouain

Oldalszám:

23 – 52

Mostanában a Világörökség Bizottság ülésein a küldöttek gyakran teszik fel azt a kérdést, hogy “Büszkék vagyunk, mert megkaptuk a világörökségi címet, de hogyan tovább? Mit csináljunk a címmel és a helyszínünkkel?” És valljuk be őszintén, hogy ezzel a kérdéssel a világörökség valós funkciójára kérdeznek rá. Azt mondták, hogy a védelem, az “örökséggé – legfelsőbb szinten világörökséggé – válás” nagyon vonzó, de ők többet szeretnének, és többre is van szükségük. Kérdésük azt firtatja mi az örökség értéke, haszna, szerepe, helye társadalmunkban, gazdaságunkban. A folyamat változáson megy át, és bár a turisztikai funkció átveszi a kulturális örökségek gazdasági szerepét, több és más típusú működési lehetőség merül fel, és megjelenésük egyre többet olvasható a kulturális örökségek integrált kezelési terveiben. Az egyes országok törvényei, az ICOMOS karták, és más elismert szakmai dokumentumok, mint például a Világörökségi Egyezmény nem nyilatkozik ezekről az “egyéb” funkciókról. E szövegek szerint a nyilvántartások és a megóvás elsősorban azt a feladatot szolgálja, hogy a védett objektumot megmentse az állagromlástól és a megsemmisüléstől akár kulturális, akár természeti örökség, mivel elvesztésük a nemzeti vagyont csökkenti, illetve világörökség esetén az összes nemzetét. Sehol nem említik a kulturális örökségek társadalmi, gazdasági, illetve politikai funkcióit, és a mai napig a Világörökségi Egyezmény Működési Irányelvei is alig írnak a helyszínek turisztikai hátteréről, és semmit az örökségek által betöltött gazdasági és társadalmi funkciókról. Ezzel szemben viszont világszerte az tapasztalható, hogy növekszik az “igény” az örökségek iránt, folyamatosan tágítva a szó jelentésének tartalmát. Ezt az igényt nemcsak az örökségi szakértők támasztják – bár kétségtelenül hozzájárulnak a növekedés serkentéséhez –, hanem inkább az örökségek “fogyasztói”: a népesség legszélesebb körei, illetve a turisztikai szektor. Ez a elvárás egyre inkább megnyilvánul a műemlékek, épületegyüttesek kezelési koncepcióiban olyan formán, ahogy néhány éve még elképzelni sem tudtuk. Egy városi főtér, egy szépen díszített homlokzat vagy akár egy kis település szökőkútja, egy sétáló negyed, egy régi malom vagy gyár mind attrakciókká válhatnak a befektetők és látogatók számára, és ezek most már mind az “örökség” címkét viselik. Az örökség ezen típusait nem a szöveg szerinti örökségvédelem miatt értékeljük: egy tárgy, egy műemlék, amelyet tovább kell adnunk a következő generációk számára belső értékei miatt – az emlékezés, a történelem, az emberiség géniuszának vagy holt kultúráknak, civilizációknak a megnyilvánulásai. Ehelyett inkább a használat, a gazdasági érték, a várható jövedelem az, amely az örökséget érdekessé, vonzóvá teszi, és ezért egyre többen fordulnak a nyilvántartott örökségek felé. Ebben a dolgozatban arról írok, hogy az örökségek gazdasági szemlélete mennyiben tud hozzájárulni a védelemhez annak révén, hogy megértjük lehetséges funkcióit és a használat korlátait.
Cím:

A szellemi kulturális örökség egyezmény (2003) és magyarországi végrehajtása

Írta:

Csonka-Takács Eszter

Oldalszám:

53 – 68

A szellemi kulturális örökség alapvetően gyakorlat, tudás és tevékenység, valamint az ezekkel összefüggő eszköz, készítmény és kulturális színhely –, amelyet a közösségek kulturális örökségük részeként elismernek. Ez a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szellemi kulturális örökség, amelyet a közösségek állandóan újrateremtenek, közös identitást és folytonosság érzést nyújt számukra. Az egyezmény célja az élő közösségi gyakorlatok megőrzése, a globalizálódó-modernizálódó világban fennmaradó közösségek identitásának megerősítése, kulturális arculatuk megmutatása, ezáltal a kulturális sokszínűség kölcsönös elismerése, valamint a nem tárgyiasult és gyakran kihalással fenyegetett kifejezési formák jelentőségének tudatosítása, az ilyen örökség-elemek védelme. Ezt a munkát igyekszik segíteni egy most kialakuló szakmai hálózat, amelynek tagja minden helyben dolgozó és működő kulturális szakember lehet, akiknek feladata lesz az egyes közösségekhez, földrajzi területekhez kapcsolódó örökség–védelemben való közvetlen részvétel.
Cím:

Az ingó kulturális javak hivatali és hatósági védelme

Írta:

Buzinkay Péter

Oldalszám:

69 – 90

Kulturális örökségünk ingó elemei a köznyelv által leggyakrabban „műkincs”, „műtárgy” kifejezéssel illetett azon tárgyak, melyeket a jogszabályok, és nyomukban a hatósági intézkedések „kulturális javak”, „kulturális tárgy” néven említenek. Az örökségvédelmi törvény meghatározása szerint e körbe tartoznak a „kiemelkedő és jellemző emlékek” (azaz a régiségek) és a „művészeti alkotások.” a kulturális javaknak – múzeumokban, gyűjteményekben és azon kívül történő – megőrzése, védelme ma is időszerű kérdés. A tanulmány elsősorban az ingó kulturális javak védelmével kapcsolatos állami és nem állami feladatokat, azok hatályos szabályozását és jelenlegi ellátását, a kapcsolódó intézményrendszert tekinti át, a kulturális szakigazgatás hivatali és hatósági feladataira összpontosítva. Ezek közül a nem a minisztérium által ellátott, műtárgyfelügyeleti feladatokat mutatja be részletesebben is.
Cím:

A szellemi kulturális örökség megőrzése

Írta:

Hoppál Mihály

Oldalszám:

91 – 112

A cikk átfogó ismereteket nyújt az kulturális örökségek teljességének nyilvántartására, kezelésére és megőrzésére. Részletes leírást ad a szellemi kulturális örökség területeinek a megnyilvánulásairól: szóbeli hagyományok és kifejezési formák (beleértve a nyelvet is, előadóművészetek, társadalmi szokások, rítusok és ünnepi események, a természetre és a világegyetemre vonatkozó ismeretek és gyakorlatok, hagyományos kézművesség, népművésze. A cikk második része a jobbára személyes tapasztalatok alapján bemutatott, világszerte elterjedt mozgalom legjobb példáiról szól. A tanulságok levonását és a magyarországi jövőkép megvalósítását kiegészíti egy igen részletes szakmai irodalomjegyzék.
Cím:

Tájház-hálózat Magyarországon

Írta:

Szablyár Péter

Oldalszám:

113 – 124

Van egy sajátságos közgyűjtemény típus Magyarországon: a tájház ennek a fejlődéstörténetével ismertet meg minket a cikk. Lelkes hívei, létrehozói, működtetői „hungarikumnak” tartják, a néprajzosok átmeneti „trezornak”, a műemlékvédelmi szakemberek az általuk megmentett „ház” továbbéltetésének esélyét látják ezekben az épületekben, falusi portákban, műhelyekben. Az elmúlt évtized társadalmi-gazdasági változásai következtében a tájházak vették át a „közösségi tér” funkcióját. Az iskolai oktatásban helyet kapott nép- és ország-ismeret, a népzene- és néptánc iránti növekvő érdeklődés, a civil mozgalmak megerősödése elvezetett a tájházakhoz, de a szervezett országjárás, az erdei iskola-mozgalom kibontakozása is felértékelte őket. A tájházak fejlődésének, fenntarthatóságának alapfeltétele az a kapcsolati háló, amely mind a működtetés pénzügyi forrásait, mind a kiállítások és programok szakmai megalapozottságát, mind az elvárható szintű látogatottságot lehetővé tevő marketing hátteret biztosítja. A hálózatosodás talán legtudatosabban és legeredményesebben a nemzetiségi tájházak területén valósult meg. 1999-ben szakmai javaslat készült a magyarországi tájház hálózat Világörökség listára történő felterjesztésére. Addig azonban az egységes kezelési tervnek – e kisgyűjtemények sajátosságainak megfelelően – ki kell terjednie az épületek karbantartásától a műtárgyállomány állagmegóvásán át a közgyűjteményi-közművelődési funkciók egységes színvonalú gyakorlásáig.
Cím:

A tárgyak jogai

Írta:

Tóth G. Péter

Oldalszám:

125 – 146

Az utóbbi évtizedben egyre többször lehet olvasni a tárgyak „saját életé”-ről, az őket megillető jogokról. Ebben az értelemben a kulturális dolgok nem pusztán valami cél elérésére felhasznált eszközök, hanem emellett sajátos és egyéni élettörténettel rendelkeznek, társadalmi események és emlékek szerves részei, különböző kontextusok megkerülhetetlen szereplői. Az egyik alapkérdés a múzeumok számára, akarnak-e foglalkozni a gyűjteményeikben őrzött tárgyaknak ezzel az oldalával. A szerző szerint a múzeumoknak a társadalmi jelenségek személyes aurával bíró tárgyi lenyomataira van szüksége, és nem a társadalmilag steril, kiüresedett tárgyakra.
Cím:

Írott kulturális örökségünk védelme restaurátor szemmel

Írta:

Érdi Marianne

Oldalszám:

147 – 176

A magyar nemzeti kultúra írott és nyomtatott emlékeit a könyvtárak, levéltárak őrzik. A kézzel fogható dokumentum maga az információhordozó, amelynek védelme, megőrzése nélkül az információ nagyon könnyen sérül, esetleg örökre eltűnik, megsemmisül. A muzeális értékű vagy egyedi dokumentumok, tehát nemcsak mint szellemi örökségünk, hanem mint tárgyi örökség is védendő. Az írott kulturális értékeinket megőrző szakember a restaurátor, akinek célja, hogy a restaurált darabot az eredeti állapotot leginkább megközelítő formába hozza, megmentve minden készítéstechnikai sajátosságát anélkül, hogy egy vadonatúj tárgyat hozna létre, eltüntetve róla az elmúlt évek minden nyomát. Mivel minden történelmi korszaknak megvoltak a maga íráshordozói, kötéstechnikai anyagai és azok felhasználási formái, díszítései, jellemzői, ezeknek felépítését és tulajdonságait ismerni kell ahhoz, hogy megfelelő módon lehessen őket kezelni, állapotukat megóvni, ezáltal információ tartalmukat védeni. Az írott vagy nyomtatott dokumentumok károsodásához különféle belső és külső okok vezetnek, amelyek ismeretében, és a helyes védekezési módszer megválasztásával kivédhetőek, vagy lassíthatóak ezek a folyamatok. Egy kis tájékozottsággal, odafigyeléssel, mindenki sokat tehet írott és nyomtatott kulturális értékeink védelméért!
Cím:

A filmörökség megóvásának egy fejezete – A nitrátfilmek

Írta:

Információs Társadalomért Alapítvány

Oldalszám:

177 – 202

A nitrátfilm kiváló fekete és fehér színmegjelenítése és gazdag hangjai miatt egykor lenyűgözte a nézőket, és a mozgókép forradalmának fontos fejezetét írta. A biztonságosnak gondolt nitrátfilmnek mindig is volt azonban két jelentős hátránya: nagyon gyúlékony – számos tűz keletkezett a nem megfelelő tárolás miatt – valamint anyaga gyorsan elbomlik. A nitrátfilm kémiailag instabil, a bomlás folyamata megállíthatatlan. Elhalványul, zsugorodik, különböző torzítások lépnek fel, a perforáció töredezik, az eredeti színek, kontrasztok megváltoznak, és a hang is zajossá válik – mindez néhány évtized alatt akár a film teljes megsemmisüléséhez vezethet. Az egyes nemzetek kulturális örökségének (és az egyetemes foto-és filmművészetnek) ez az egyedi és pótolhatatlan része tehát folyamatosan pusztul, és ezidáig nem született megnyugtató megoldás megmentésük és a digitális restaurálások érdekében. A tanulmány célja a nitrátfilmekkel kapcsolatos helyzet feltárása és a megoldásra teendő javaslat megfogalmazása volt.
Cím:

Körképkísérlet: Hangszerkincsünk megóvása – avagy: kinek mi dolga a hangszereinkkel?

Írta:

Mezei János

Oldalszám:

203 – 224

A tanulmány alapgondolata, hogy hangszerkultúránk megőrzése három tényező közös feladata: a hangszerkészítő és –javító szakműhelyek által végzett gyakorlati munka; az iskolai rendszerben működő hangszerész szakképzés; a múzeumok értékmegőrző munkája. Ennek jegyében szólalnak meg riportszerűen különböző szakemberek: a szakképzést irányító iskolaigazgató, hangszerkészítők, zenepedagógus, népművészeti szakember, muzeológusok, múzeumalapító, hangszerrestaurátort, hangszerszakértő, igazságügyi hangszerszakértő, műemlékvédelmi szakember. A velük folytatott beszélgetésekből és különböző szakirodalmi forrás–munkákból levonható és egyirányba mutató következtetésekkel támasztom alá a fenti alapgondolatot. Hangszerkincsünk hagyományvilágába egyaránt beletartozik az ún. hivatalos zenei kultúrához és az. ún. népi kultúrához tartozó hangszerállomány, valamint az ezeket létrehozó és megóvni akaró hangszerkészítő és -javító szakmák összessége. Összefoglalom e két kultúrirány (népi és nem népi) társadalmi elkülönültségének egyben párhuzamos történeti alakulásának nézetem szerinti okait és folyamatát.
Cím:

Gondolatok a táncos örökségvédelemről

Írta:

Felföldi László

Oldalszám:

225 – 234

A táncos örökség-képzésben és örökségvédelemben részvevő összes szereplőnek számos kihívással kell szembenéznie. Ezek közé tartozik a külső-belső perspektívák összeegyeztethetősége; a hagyomány és modernizáció (fejlesztés) viszonyának megítélése. A múltbeli táncformák szolgai módon való folyamatos reprodukálása, megmerevítése a helyi közösségben ellent mond az örökség védelmének, fönntarthatóságának elveivel. A „hitelesség” ebben a gondolati keretben nem csak „szakmai hűséget”, hanem a közösség tagjainak személyes hitelességét is jelenti, amely magában foglalja az innovációk folyamatos bevezetését, s ez által a táncos gyakorlat folyamatos változását is. A következő kihívás a továbbadás és az örökségvédelem viszonya: nem mindegy, hogy a táncos örökségvédelem az általános vagy a különleges táncelemek részesülnek-e előnyben. Felmerül továbbá a helyi közösségek keretében az említett szociális szférák tiszteletben tartása, ami együtt járhat bizonyos kulturális elemek elfedésével. A helyi közösség tagjainak nemek szerinti megkülönböztetését, a közös tudáshoz való hozzáférés mértékét a kialakult kulturális kánonok szabják meg. Előfordulhat, hogy egy többnemzetiségű közösségben az egyik a közösség kulturális örökségét kifelé egységes egésznek mutatja, figyelmen kívül hagyva a többi nemzetiség kulturális elemeit. Végül a materiális és immateriális (szellemi) kultúra mesterséges szétválasztása nem csak a helyi közösség, hanem az UNESCO szintjén is problémát okoz. Az ilyen és ehhez hasonló szempontok figyelembe vétele hozzásegíthet bennünket a táncos örökség helyes fölfogásához és fönntartható védelméhez.
Cím:

A kabaré és az operett – Két műfaj túlélése a magyar a színházban

Írta:

Kállai István

Oldalszám:

235 – 246

A színház nagyon sajátos műfaj, mert legnagyobb erénye az egyszeriség: ott és akkor. Mégis számon tartanak korszakos előadásokat, kialakultak egy-egy országhoz kapcsolódó műfajok (olasz opera, amerikai musical, francia farce stb.) Magyarország két műfajt is „magáénak mondhat”: az operettet és a kabarét. Mind a két műfaj kihalóban-átalakulóban van, most kell beszélni róluk, amíg még elérhetők. Részben konkrétan, részben emlékeinkben, mert megvannak a helyszíneink, mert a látványos előadásokat, fülbemászó dallamokat. világszerte lelkesen fogadják még ma is a nézők. Mindkét műfaj képes arra, hogy a 20. századi Magyarországnak sajátos emléket állítson. Kiváló korrajzot, társadalmi körképet adnak, a legvidámabb külsőbe bujtatva a legtragikusabb eseményeket. A cikk harmadik egysége egy sajátos társadalmi jelenségre hívja fel a figyelmet: az operettek világának egyik legjellegzetesebb figuraábrázolásáról, a cigányok jelenlétéről ír, és ad egy szép körképet megjelenésük sokféleségéről.
Cím:

Toward Sequencing Multiple Motif Co-Occurrences

Írta:

Darányi Sándor, Forró László

Oldalszám:

247 – 260

A szellemi kulturális örökség megőrzésének egyik fontos feladata a hagyományok átörökítését végző szövegek feldolgozása és szolgáltatása. Ezeknek a szövegeknek csak töredéke található meg az Interneten, java részük az archívumokban vagy múzeumi gyűjtések anyagában lapul. Hogy komoly állományokról lehet szó, azt sejteti, hogy már egy évtizede is két és félmillió cédulát tartottak nyilván a világ legnagyobb folklórarchívumában, a Finn Irodalmi Társaság katalógusában. Ezzel párhuzamosan például a mesék motívumkatalógusai tízezerszámra sorolták fel a világ mesekincsének főbb motívumait, és a mesetípusok száma is ezrekre rúg. Vagyis csak a mesék mint folklór szöveges műfaj esetében nyelvek százain átörökített, jellemző vonások tízezreit variáló, típusok ezreiben összefoglalható szövegvariánsok millióira lehet számítani. Erre a számvetésre természetesen nem volt szükség az információs társadalmak létrejötte előtt, hiszen ha nincs eszköz a feladat elvégzésére, a probléma sem érdekes, noha valódi. Viszont a fordulópontot e tekintetben az jelenti, hogy ezek a szövegállományok vagy már digitalizált, vagy digitalizálható állapotban vannak, és a számítógépes feltáráshoz, feldolgozáshoz, információkereséshez szükséges módszerek is mind rendelkezésre állnak. Tehát „csak” használni kell őket, hogy a hagyományok egy tekintélyes részét, s vele együtt a szöveges folklór műfajokat visszacsatoljuk az információs társadalom tudatalattijából a tudatába. Ennek módjára nézve a szakmai közmegegyezés ma világszerte az, hogy a digitalizált szövegeket automatikusan indexelve és osztályozva, azok alkalmassá válnak információkeresésre és az eredmények vizualizálására (sőt a szövegfejlődés modellezésére is). Ugyanakkor ez a közmegegyezés a mesék automatikus osztályozása szempontjából abból indul ki, hogy a szövegeket a bennük szereplő motívumokkal lenne a legcélszerűbb indexelni, hiszen a hagyományos módszertan is ezt teszi. Most eltekintve attól a nem érdektelen részletkérdéstől, hogyan lehetne a motívumokat számítógéppel felismerni, amikor még a mibenlétükre sincs egyértelmű meghatározás, további bonyoldalmakat rejt az a mozzanat, hogy a meseszövegekben vajon a motívumok-e a legmagasabb szintű tartalmi indikátorok, vagy e fölött a szint fölött is vannak-e még típusképzésre alkalmas jegyek? Más szóval, felmerül a kérdés, vajon csakis egyedi üveggyöngyökkel (motívumokkal) rendelkezünk, vagy a mesetípusok inkább jellegzetes gyöngyfüzérekhez hasonlíthatók, amelyekben az egyes elemek sorrendje is fontos. Ezt a kérdést a hagyományos módszerekkel dolgozó mesekutatás eddig tudtunkkal nem tette fel. Az alábbiakban ez a feltevés a munkahitopézisünk. A hipotézist nem eredeti szövegeken vizsgáltuk, hanem az Aarne-Thompson-Uther mesekatalóguson (ATU) mint szövegkorpuszon. Álláspontunk ugyanis az volt, hogy – első lépésként – a típusok leírása mint tartalmi kivonat is hitelesen tartalmazza azokat az elemeket, amelyeket részletesebb vizsgálatok a jövőben nyilván az eredeti szövegekben is meg fognak találni. Az ATU formalizmusa nagyobb fejezetekbe rendezi anyagát, majd az Aarne-Thompson motívumkatalógus (AaTh) jelzeteit használja az egyes mesetípusok rövid leírására. Újrafogalmazva a munkahipotézist, arra voltunk kíváncsiak, hogy ezekben a leírásokban ismétlődnek-e nagyobb darabok, azaz a motívum vagy motívumok közös előfordulása-e az a specifikus tartalmi egység, amely két mesetípust megkülönböztet. Vizsgálatunkban az ATU „Varázsmesék” (300-749-es típusok) fejezetét, illetve ennek „Természetfeletti ellenfelek” címü alfejezetét (300-399-es típusok) elemeztük. A korpuszban talált motívumok kilistázása után arra voltunk kíváncsiak, hogy (1) mely motívumok fordulnak elő közösen, (2) hány 2-, 3-, …, n-elemű „motívumcsomó” van az anyagban, illetve (3) az eredményeket térképpé alakítva, látszanak-e a korpuszban olyan tartalmi „csomósodások”, amelyek szerint néhány típus nagyobb egységgé állt össze, és ezek közösen használt motívumokra vezethetők vissza. A fenti elemzésben a motívumok sorrendjét, azaz kollokált mivoltát nem vizsgáltuk. A motívumcsomók térképezéséhez párhuzamos klaszterálást használtunk (block clustering, two-mode clustering). Ez egyetlen munkamenetben két, egymásra merőleges tartalmi hierarchiát állapít meg és ábrázol fa-szerkezettel (dendogrammal): a motívumok és a típusok összefüggésrendszerét. A két hierarchia egymásra vetítve megmutatja az anyagban rejlő homogén „tartalmi szigeteket”, esetünkben pedig igazolta a munkahipotézist. Eszerint csakugyan vannak „motívumcsomók” az anyagban, illetve több típust is jellemez ezek közös használata. Mivel a fenti térképezési módszert a bioinformatikából vettük át – amely a művészetek mellett szintén használja a motívum fogalmát –, a cikket azzal a felvetéssel zárjuk, hogy a nyelvi és a genetikai kommunikáció párhuzamainak tanulmányozásával esetleg egy általánosabb modellhez jutunk, amelynek az említett két tartalomátviteli (közlési, kommunikációs) mód részben hasonló, részben különböző realizációja.
Cím:

Fragments about World Heritage of a Knowledgeable Hungarian Mind

Írta:

Szabó Géza

Oldalszám:

261 – 282

A meghatározás szempontunkból kiemelten fontos eleme, hogy a szellemi kulturális örökség az lehet szokás, tudás, készség és az ezekkel a döntően nem materiális elemekkel összefüggő eszköz, tárgy, és ami kiemelt jelentőségű, készítmény is, amelyek a generációk által átörökített szellemi kulturális örökség, másként nevezve a helyi tudás átörökítői, hordozói. Ezekhez az elemekhez és esetünkben készítményekhez ragaszkodnak a helybeliek, identitásuk és kultúrájuk folytonossága kötődik hozzájuk. A nemzeti jegyzéken szereplő 11 érték a néphagyományaink, kézműves örökségünk meghatározó elemeit tartalmazza. Közöttük már gasztronómiai örökségünk egyik értéke „a kunsági birkapörkölt karcagi hagyománya” is feltűnik jelezve, hogy ételeink és ételkészítési szokásaink is generációkon át öröklődő részét képezik tradícióinknak, szellemi kulturális örökségünknek. Véleményünk szerint még további gasztronómiai értékünkről is kimutatható, hogy identitásteremtő és a közösségi kohéziós energiák hordozója, vagy éppen azok megtestesítője. Az ilyen termékek, készítmények létrehozása különleges szaktudást igényel, amely apáról fiúra öröklődik évszázadok óta. Az örökségi érték rangjára érdemes termék a helyi gazdálkodás tradícióin alapul és különleges, elismert minőséget képvisel. Ilyen értéknek tekinthető a hazánkban a baranyai svábok disznótorkor készített fűszeres vastagkolbásza, a hírneves stifolder. A tanulmány ennek a hagyományos terméknek tárja fel a jellemzőit, méghozzá a Franciaországban a helyi termékek minősítésére alkalmazott „terroir” rendszer elveit követve.